Richárd gondolatai:
- Csináltam ebédet úgyhogy ma nem kell magadra főznöd. A hotel telefonszámát elmentettem a telefonodba.
-Várjunk csak. Te belenéztél a telefonomba? -hitetlenkedtem mire anyám nagy sündörgése közepette megállt és rám nézett. -Jaj Drágám. Én is voltam tini..Nem néztem meg semmilyen pornóképet vagy jegyzetet az ilyen honlapokról mert anélkül is tudom mivel van teli..
-Apa!
-Drágám!
-Fiam...-nyögte ki utoljára édesanyám. -Kérlek ne rendezz házibulit és ne gyújtsd fel a házat se.Ja és töröld ki az előzményeket ha olyan oldalakra mész fel.Még az öcséd véletlenül rájuk akad.
-Anya de...mi? Milyen oldalak?
-Ez nem ér! Én miért nem maradhatok itt?Miért kell nekem és Lisának a nagyihoz mennünk? -amint megszólalt öcsém máris leesett mi folyik itt. "Kinyírlak.." -tátogtam neki.Biztos ,hogy ő törte fel a gépemet már megint.
-Bár ha jobban a belegondolok inkább a nagyi.-Staz, a testvérem megfordult a tengelye körül és már rohant is ki a kocsihoz.Inkább behunytam a szemem, a jobb kezemmel pedig végigsimítottam az arcomon és jól megdörzsöltem a homlokom.Egyszer csak arra lettem figyelmes ,hogy valaki rángatja a trikóm alját..Erre kinyitottam az egyik szemem. Lisa volt az , nagy mandulavágású szemeivel engem nézett.
-Ne szomorkodj bátyus, meglásd nemsokára itt leszünk és nem leszel egyedül.Adok egy puszit!Hajolj le mert túl magas vagy!!! -Elmosolyodtam a hét éves húgom mondatain, lehajoltam ő pedig egy nyálas cuppanósat nyomott a pofázmányomra.Ha jól emlékszem ezt úgy szokta hívni piócapuszi..
-Fogadj szót a nagyinak húgi.-Kintről dudaszó hallatszott, valószínűleg Staz megunta a várakozást.Lisát felemeltem mint egy hercegnőt és a cuccait is felvettem.
-Menj hős lovagom! Ments ki a sárkány várából.
-Parancsára királyném!
-Neeem! Én hejcegnő* vagyok! -jelentette ki parancsolóan a hét éves kis hangján.
-Igenis hejcegnőm! Az ezüst színű hintója is előállt.
-Hány ló van a hintón?
-Úgy tudom hat lóerős a járgány.- Lisát leraktam a kocsi mellett aki rögtön beült Staz mellé a gyerekülésre.Közben apunak segítettem felpakolni a kocsira, Lisa egy-egy morgó hanggal tudatta jelenlétét.. Tudni kell, hogy ilyenkor mindig biztonsági övvel "szórakozott"..
- Biztos ne vigyünk téged is öreganyádhoz? -kérdezte tőlem utoljára apám.
-Apa. Egy hete betöltöttem a tizennyolcadik életévemet. Szerintem ideje lenne már teret hagyni.
-Jól van.Megértelek. -kacsintott egyet majd egyesbe tette a váltót és már gurult is ki az útra.
-Vigyázz magadra...És ha bármi baj van akkor hívj minket! - miközben elhajtottak anyám vadul integetett a letekert ablakban és közben felkiabálta a fél szomszédságot.Én mindössze csak annyit tehettem ,hogy baseballsapkámmal rejtegetve a vörös arcomat gyorsan becsörtettem az ajtón mielőtt a szomszédos °biokamerák beindultak volna.
*Ez nem elírás hanem tényleg így mondja.
°Biokamera= Egy különleges térfigyelő rendszer, amely az egész világon fellelhető.Azaz az öreganyók.
2013. július 17., szerda
2013. július 5., péntek
2.Fejezet 1.Oldal
Alice gondolatai:
Éppen a kertünkben játszadozó szomszéd kiscicáit készültem lefotózni mikor megcsörrent a telefonom.
-Apa..-motyogtam elhalkultan majd megnyomtam a zöld gombot. -Szia! -ismét előkerült a tipikus maszk ami állboldogságot mutat a nézőközönség felé. Mióta elváltak a szüleim egyre többféle maszkot kellett kialakítanom és színésziesen eljátszanom. Ez kezdetben nem zavart, de manapság már annyira hozzájuk szoktam ,hogy egyszerűen nehezen tudok megnyílni mások előtt.Hogy lehet ez? Miért? A válasz egyszerű. Félek..De mitől? Miért félsz? Az utolsó kérdést állandóan felteszem magamnak, ám sosem találom rá a megoldást..
-Hello! - köszönt vissza apám.-Bocs ,hogy nem tudtunk sokat beszélni tegnap. Épp lent vagyunk Szegeden.-újságolta boldog hangnemben és még azt is hozzátette ,hogy valójában Törökországba mennek egy turistabusszal.
- Hogy micsoda? -lepődtem meg. -De hiszen tegnap még be...vás..árol..ni...ment...És nem mondott erről semmit.Csak gyorsan lelépett amikor a barátnője hívta...-gondoltam, miközben hallgattam a monológját mostohaanyám frusztráló kacagását lehetett hallani a háttérben. Szerencsétlennek éreztem magam.Az ajkaimat harapdáltam majd szívogattam a kicsorduló vért. Eszembe jutott mindenki. Miszerint én sosem fogom hátrahagyni az apámat. Nem fogok összeveszni vele. Holott megérdemelné. Semmit nem kérek tőle. Hülyét csinál belőlem.Ezekre a gondolatokra előbukkant a monoton hangú, kimért és nyugodt én.
-De jó neked...-tartottam egy kis szünetet.- De én milyen régen voltam nyaralni. -kis szomorúság is keveredett a hangomba. Engem sosem hív sehová. Pedig én a vére vagyok, mégis úgy érzem ,hogy bármelyik percben lemond rólam és soha többé nem látom. Úgy irigylem azokat akik ezzel nem törődve hátat-fordítanak egy ilyennek. Én miért nem tudok?
Éreztétek már úgy ,hogy legszívesebben feladnátok eddigi életeteket, megszakítanátok minden kapcsolatot mindenkivel és elmennétek messzire?Futnátok de nem tudtok. Én szívem szerint úgy érzem magam mint egy leláncolt farkas aki minden teliholdkor a szabadságért vonyít.Mennék is de közben maradnék. Bent vagyok egy veremben és a fényt egyre gyorsabban felfalja a sötétség. Közben pedig a lelki szemeim előtt újból és újból felmerül ugyanaz a gondolat...Miért félsz?
Éppen a kertünkben játszadozó szomszéd kiscicáit készültem lefotózni mikor megcsörrent a telefonom.
-Apa..-motyogtam elhalkultan majd megnyomtam a zöld gombot. -Szia! -ismét előkerült a tipikus maszk ami állboldogságot mutat a nézőközönség felé. Mióta elváltak a szüleim egyre többféle maszkot kellett kialakítanom és színésziesen eljátszanom. Ez kezdetben nem zavart, de manapság már annyira hozzájuk szoktam ,hogy egyszerűen nehezen tudok megnyílni mások előtt.Hogy lehet ez? Miért? A válasz egyszerű. Félek..De mitől? Miért félsz? Az utolsó kérdést állandóan felteszem magamnak, ám sosem találom rá a megoldást..
-Hello! - köszönt vissza apám.-Bocs ,hogy nem tudtunk sokat beszélni tegnap. Épp lent vagyunk Szegeden.-újságolta boldog hangnemben és még azt is hozzátette ,hogy valójában Törökországba mennek egy turistabusszal.
- Hogy micsoda? -lepődtem meg. -De hiszen tegnap még be...vás..árol..ni...ment...És nem mondott erről semmit.Csak gyorsan lelépett amikor a barátnője hívta...-gondoltam, miközben hallgattam a monológját mostohaanyám frusztráló kacagását lehetett hallani a háttérben. Szerencsétlennek éreztem magam.Az ajkaimat harapdáltam majd szívogattam a kicsorduló vért. Eszembe jutott mindenki. Miszerint én sosem fogom hátrahagyni az apámat. Nem fogok összeveszni vele. Holott megérdemelné. Semmit nem kérek tőle. Hülyét csinál belőlem.Ezekre a gondolatokra előbukkant a monoton hangú, kimért és nyugodt én.
-De jó neked...-tartottam egy kis szünetet.- De én milyen régen voltam nyaralni. -kis szomorúság is keveredett a hangomba. Engem sosem hív sehová. Pedig én a vére vagyok, mégis úgy érzem ,hogy bármelyik percben lemond rólam és soha többé nem látom. Úgy irigylem azokat akik ezzel nem törődve hátat-fordítanak egy ilyennek. Én miért nem tudok?
Éreztétek már úgy ,hogy legszívesebben feladnátok eddigi életeteket, megszakítanátok minden kapcsolatot mindenkivel és elmennétek messzire?Futnátok de nem tudtok. Én szívem szerint úgy érzem magam mint egy leláncolt farkas aki minden teliholdkor a szabadságért vonyít.Mennék is de közben maradnék. Bent vagyok egy veremben és a fényt egyre gyorsabban felfalja a sötétség. Közben pedig a lelki szemeim előtt újból és újból felmerül ugyanaz a gondolat...Miért félsz?
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)